A marinák többségében a vendégek és az ott dolgozók kötelesek alkalmazkodni a «házirendhez», melynek fő pontjai minden marinában egységesen a következők:

• A hajótulajdonos köteles hajóját biztosítani harmadik fél által okozott kár ellen.
• Minden behajózás alkalmával kötelező a hajó okmányainak, és a hajózási engedélynek a leadása a marina recepcióján
• Az éves vagy állandó hajóhellyel rendelkezők a hajó okmányokon felül a hajó kulcsait is kötelesek leadni a recepción
• A hajó okmányainak, illetve a hajókulcsok átvételét követően a marina nem vállal semmilyen felelősséget, függetlenül attól, hogy a hajó kihajózott-e a marinából
• Szükség esetén a marina által meghatalmazott személy jogában áll, hogy a hajótulajdonos előzetes tájékoztatását követően másik hajóhelyre rakja át a hajót
• A hajótulajdonos köteles a hajót felszerelni megfelelő ponyvával, kötelekkel és tűz oltására alkalmas készülékkel
• A marinában, vagy a környező vizeken tilos sikló motorozni és szörfdeszkázni
• A fáradt olajat, zsiradékot, egyéb hulladékot az erre a célra kijelölt tárolókban kell elhelyezni
• A tengervíz- és a környezetszennyezés szigorúan büntetendő
• A marinában történő tartózkodás ideje alatt tilos a hajón lévő vizesblokk használata
• A marinában max. 2 csomó a megengedett legnagyobb sebesség
• A hajó elhagyását követően az áram- és vízcsatlakoztatására szolgáló készülékeket el kell távolítani a hajóról
• A legtöbb marinában külön kell fizetni a hajó lemosásáért és az ivóvíz vételezésért
• A marina területén nem engedélyezett a hajón olyan nagyobb munkálatot végezni, mely zavarhatja a többi vendéget, vagy kárt okozhat a szomszédos hajókban
• A marinák többségében az autóparkoló helyek számának függvényében van lehetőség fizetős parkolásra

Megjegyzés: Fenti általános szabályokon felül természetesen minden marinában lehetnek helyi előírások, melyek szerves részét képezik a működési szabályzatnak, és mint ilyenek minden ott tartózkodó vendégre vonatkoznak.

A tengerhajózás nemzetközi jeltárát elõször az angol Kereskedelmi Hivatal adta ki, 1867-ben. Ezt a világ tengerhajózással foglalkozó államai elfogadták, és annak használatát saját hajóikon kötelezõen bevezették. Az ENSZ tengerhajózással kapcsolatos szakosított intézménye az IMO (Intergovernmental Maritime Organization) napjainkban is rendszeresen szervez nemzetközi konferenciákat, hogy összehangolják a tengerészeti kommunikációval kapcsolatos aktuális tennivalókat. Nemzetközi egyezmények kötelezõ érvénnyel írják elõ például, hogy minden államnak tényleges joghatóságot és ellenõrzést kell gyakorolnia a lobogóját viselõ hajók felett. Minden állam köteles megtenni azokat az intézkedéseket, amelyek a lobogóját viselõ hajókra nézve szükségesek ahhoz, hogy a hajózás a lehetõ legnagyobb biztonsággal gyakorolhassák; ez különösen vonatkozik a jelzések használatára, az összeköttetések fenntartására, és az összeütközések megelõzésére.

A jelzésadás módjától függõen megkülönböztetünk vizuális és akusztikai jelzõeszközöket. Az akusztikai jelzõeszközök használata nem függ a napszakoktól; ezzel szemben a vizuális jelzõeszközök használatát a láthatóság erõteljesen korlátozza. A vizuális jelzõeszközök ennek megfelelõen két fõcsoportra oszthatók: nappali és éjszakai jelzõeszközökre. A nappali vizuális jelzõeszközökhöz tartoznak az alakjelek és a lobogók, az éjszakaiakhoz pedig a fényjelzõk.
A vizuális információtovábbítás harmadik nagy csoportját a pirotechnikai jelzõeszközök alkotják, amelyek egyik fõcsoportba sem sorolhatók egyértelmûen, mivel egyes pirotechnikai jelzõeszközök (például a füstgyertyák) csak nappal alkalmasak jelzések adására, mások (mint a rakéták) nappal és éjszaka egyaránt használhatók. A hajó helyzetét jelzõ navigációs lámpák számát, színét, világítási szektorát, láthatóságát és elhelyezését a nemzetközi vizeken a tengeri hajók összeütközésének megelõzésére vonatkozó szabályok írják elõ.
A hajókkal végrehajtani kívánt mûveletek, a veszélyhelyzetek, továbbá rossz látási viszonyok között a hajó pozíciójának jelzésére a tengerészek hangjelzõ eszközöket alkalmaznak. Ezek: a kürt (síp), a ködkürt, a harang, a gong, és a viszonylag ritkán (ködkürtként) alkalmazott sziréna. A hajók alapvetõ hangjelzõ eszköze a kürt. A legõsibb - ma is használatos - hangjelzõ a harang és a gong. Ezek hallhatósága elsõsorban méreteik függvénye. A kellõ erõsségû és tiszta hangzás elõfeltétele, hogy a harangnyelv tömege a harang tömegének legalább 3%-át tegye ki. A bõrrel bevont, ütõvel vert gongot (legkisebb átmérõje 500 mm) általában csak az elsõ csoportba sorolt tengeri hajókon alkalmazzák a „ködjelzés”-re, tipikusan a horgonyon állva. A jelzõsípok legkisebb hallhatósága 0,5 tengeri mérföld. A fokozottabb figyelemfelhívás érdekében a kürttel leadott hangjeleket minden oldalról látható fényjelzéssel kísérik. A jelzõfény minden esetben villamos üzemû, így lehet elérni, hogy a fény a hangjelzéssel egyidejûleg villanjon fel.

A tengeri hajókon alkalmazott pirotechnikai jelzõeszközök rendeltetése: a vészjelek adása, a figyelemfelhívás és a mentõjelek adása. Ezek értelemszerûen vizuális jelzõeszközök, kivéve az ún. hangrakétát (más néven hanggránátot), amely pirotechnikai elven mûködõ hangjelzõ. A jelentéktelen hõt fejlesztõ kézi fáklyát elsõsorban a mentõcsónakokon használják, ahogyan a mentést könnyítõ narancssárga színû füstöt árasztó úszó füstgyertyát is.
A hajókon a szakképzett személyzet által kezelt fény-, hang- és pirotechnikai készülékeken kívül egyéb, egyszerû kezelésû információs eszközöket is használnak, fõképp a kollektív mentõeszközökön. Ezeket a kötelezõen mellékelt használati utasítás alapján szakképzetlen személyek is alkalmazhatják figyelemfelhívásra és a mentés során szükséges egyszerûbb közlemények továbbítására. A morzejelek éjszakai továbbítására a mentõcsónakban elemes villamos kézi lámpát, nappali továbbításra pedig jelzõtükröt (naptávírót) helyeznek el, mellékelve a mentõjelzések vízálló képes táblázatát is. Az egyéni mentõeszközöknél ugyancsak hasznosak lehetnek – a felkutatás megkönnyítéséhez – a pirotechnikai vízifény (Holmes-light), illetve a narancsszínû füstöt fejlesztõ ködgyertyák.

A hajók nappali jelzését alakos jelzõtestekkel és lobogókkal végzik. Az alakjelek és a lobogók a hajók üzemmódját (vontatás, halászat, egyes hajómûveletek) jelzik és a fokozott védelmet (fokozott óvatosság veszélyes rakományok esetén, hullámzás elleni védelem) szolgálják. A lobogókat közlések vizuális továbbítására is használják.
Az alakjelek szorosan kapcsolódnak a hajózás szabályaihoz és azok alakját, nagyságát és színét a tengeren a „Tengeri hajók összeütközésének megelõzésére vonatkozó szabályok” (COLREG) rögzíti. Az alakjelek alakja lehet gömb, kúp, rombusz. Színük szabály szerint fekete, fehér vagy vörös. Az alakjelek kivitelük szerint követhetik az elõírt térbeli idomot, vagy pedig – a tárolás megkönnyítése céljából – az elõírt idommal azonos körvonalú síkokból összeállított, összehajtható kivitelben készülnek, és a jelzõárbocok futókötélzetéhez vannak rögzítve.

A hajó nagyságától függõen két méretben (1,0x1,0; és 0,60x0,60 méter), általában vászonból készülnek a jelzõlobogók. A jelzõárboc futókötélzetéhez, illetve egymáshoz rögzítésük céljából a szegélyük egyik végén hurokban, másik végén pecekben, esetleg mindkét végén színesfémbõl készített (fél szemben végzõdõ) kötelet varrnak.

A lobogóktól - vagyis a jelzõárboc vagy lobogórúd futókötélzetéhez rögzített négyszögletû jelzõvásznaktól -, meg kell különböztetni az ugyancsak futókötélzeten levõ háromszögletû lengõket, továbbá a keskeny árbocszalagokat, valamint a zászlórúdhoz, illetve a zászlónyélhez tartósan rögzített zászlókat.

a) Lobogó; b) lengõ; c) árbocszalag; d) zászló

A tengeri hajók jelzésekre kódlobogókat (és lengõket), vagy más néven ABC-lobogókat használnak, amelyek nemcsak az üzemmód jelzésére, hanem elsõsorban közlemények továbbítására alkalmasak. A kódlobogók jelentéseit, és használatuk szabályait az IMCO (az IMO elõdje) közgyûlése által az 1965. évben elfogadott „Nemzetközi kódjelzések" (INTERCO) tartalmazzák.

Valószínûleg a kereskedelmi hajózás kezdetéig visszanyúló hagyomány, hogy a hajózási társaságoknak saját lobogójuk van, amit a kikötõben fel lehet vonni. Az állam vagy a hajózási társaság magas szintû vezetõinek a hajóra lépésekor pedig – például a Mahart-nál érvényes szabályozás szerint –, a társasági lobogót fel kell vonni. A Magyar Köztársaság állami ünnepein lobogódíszt kell felvonni, amely a nemzetközi jelzõlobogókból áll. Ilyen alkalmakkor a fõárbocra a társasági lobogót is fel kell húzni. Menet közben azonban a hajók a lobogódíszüket sohasem viselhetik.